|
|
|
A magyar honfoglalás a 895. évben megkezdett történelmi eseménysorozat volt, mely előzetes fejedelmi és törzsszövetségi elhatározás alapján végrehajtott hadműveletekből és a nép beköltözéséből állt. Álmos és Árpád haderejével elfoglalta a Kárpát-medence területét, népe birtokba vette és azon letelepedett.
Erre a történelmi eseményre a honfoglalás meghatározás a legszabatosabb kifejezés, mivel a végleges haza, az 1100 éve fennálló hon megszerzése, a terület katonai erővel történt elfoglalásának lett az eredménye.
A 895. évi honfoglaláson kívül, a történelem folyamán már előzőleg is, több alkalommal, jártak a Kárpát-medence területén magyar népcsoportok, s ezek itt le is telepedtek. Erre vonatkozóan számos elmélet született, melyek közül legismertebb László Gyula „Kettős honfoglalás" elmélete.
A „Kettős honfoglalás" arról számol be, hogy a 670-680-as évek táján nagy tömegű nép áramlott be a Kárpát-medencébe, a régészeti megállapítások, az előzőktől eltérő övdíszítésük alapján, „griffes-indás"-oknak nevezték el ezeket a „kései avar"-okat, akikkel jelentős számú magyar néprészek is jöttek be. Az avarok 568. évi első megjelenése után, mintegy megerősítésképpen és a honfoglalás előtt kétszáz évvel áramlott be ez az avar és magyar tömeg, kiknek nagy része megmaradt a frank és bolgár támadások és meghódoltatás ellenére, s megérte a magyar honfoglalás idejét. A Salzburgi Évkönyvek beszámolnak a dunántúli avar keresztény közösségek meglétéről, még a 880-as években is.
Történeti adat erre, hogy Kovratnak, a hatalmas dél-oroszországi bolgár birodalom nagy királyának öt fia közül az egyik a népével (onogurokkal, hungarusokkal) 670 táján telepedett le Pannóniába. (László Gyula: A „Kettős honfoglalás", Budapest, 1978. 13., 34. stb.)
Az ezt megelőző időszak magyar betelepüléseiről szólva ugyancsak László Gyulára hivatkozhatunk, aki nagy valószínűséggel állítja, hogy „a magyar nép bizonyára beletartozott a hun birodalomba", ami természetesen azzal járt, hogy a hunok is jelentős számú magyar népcsoportokat hoztak magukkal. Ezek közül is maradhattak itt a Kárpát-medencében számosan. (László Gyula: Hunor és Magyar nyomában, Budapest, 1967. 83.)
Számos más elmélet is felvetődött a Kárpát-medence népeiről, a hun-avar-magyar nyelvi és népazonosság feltételezésével, sőt ez a terület a magyar őstörténeti kutatások során őshazaként, népünk pedig mint kárpát-medencei őshonos nép is fölmerült.
Az előző népazonosság kérdésével kapcsolatban hangsúlyozza László Gyula: „könnyen lehetséges, hogy nemcsak a „kései avarok" voltak magyarok, hanem a hunok és bolgárok, valamint a korai avarok is szakítottak magukkal magyar törzstöredékeket." (László Gyula: Népszava, 1970. december 19.)
Ezek a feltételezések elfogadhatóvá teszik a magyar, orosz és török krónikákban megjelölt VII. századi magyar bevándorlásokat, a székelyek és a göcsejiek eredethagyományát, de még az avar kori temetők körüli magyar helynevek eredetét is. (A Képes Krónika 677-re teszi a magyar honfoglalás idejét.)
Kérdésünk szempontjából okvetlenül meg kell emlékeznünk a régmúltból, az újkőkorból származó azzal a leletegyüttessel, melyet a múlt század végén Torma Zsófia, s azt kiegészítőén 1961-ben N. Vlassa román tudós a Maros menti Tordoson, Tatárlakán (Tartatria) talált.
Sajnálatosan nálunk ezideig elhallgatták és nem értékelték ki.
Agyagtáblákat, amulettet találtak szumirral azonos írásjelekkel, 26 Istenanyát ábrázoló agyagszobrocskát, két alabástrom kultikus szobrocskát, egy kétszemű reliefet.
Koruk C-14-es vizsgálat szerint hétezer éves, Kr. e. 5000-5500-ból. Korábbi 1 500 évvel, mint a legrégibb mezopotámiai leletek. Miután a történelem az írásbeliséggel kezdődik, az amulett az emberiség első értelmes és a nyelvtani szabályokat is tartalmazó írásemléke.
Ez az emberi történelmet megfordító hatalmas felfedezés amellett a kutatások szerint komoly kapcsolatba hozható a magyarság származásával és nyelvével.
A Kárpát-medence legrégibb kori kedvező életlehetőségeit bizonyítja, hogy itt találták a legrégibb (350.000 éves), magas értelmi képességet mutató ősemberek lakóhelyeit, sőt lába nyomát is Vértesszőlősön. A többszörös honfoglalási elméletek a honfoglalást is különbözőképpen nevezték meg, visszatérésnek, honvisszafoglalásnak, bejövetelnek, kettős honfoglalásnak, stb. Azonban egyik magyar bevonulást se követte önálló és tartós magyar államalapítás, egyedül csak a 895-ben bekövetkezőt, tehát ez volt az igazi magyar honfoglalás.
 |
| Az etelközi magyar haza |
A helyes megállapításokat nehezebbé tette az is, hogy az összes hazai és külföldi krónikák mind különböző időpontokban jelölték meg a honfoglalás kezdő idejét, így a Képes Krónika 677., Kézai 872., Anonymus 884., a Zágrábi Krónika 889-re keltezte a honfoglalást. A honfoglalás 895. évi kezdete pedig pontosan megállapítható.
A honfoglalás kezdetét két esemény határozta meg. Az egyik, hogy Bizánc felkérésére katonai szövetséget kötöttek (894-ben) a császári birodalomra súlyos vereséget mért bolgár Simeon elleni támadásra, melyre a következő 895. évben került sor és a másik, a morvák vezetője, Szvatopluk (Zventibald) 894. évi halála, amikor a Kárpát-medencében harcoló kabar harcegységet a Tisza völgyében való maradásra, hadműveleti alap biztosítására rendelték, a következő évi főtámadás elősegítésére.
A honfoglalás ezredévi megemlékezése a múlt században azért volt 1896-ban megtartva, mert az ünnepségi előkészületekkel nem készültek el idejében. Sajnálatos, hogy emiatt a lakosság, de még egyes történészek is a honfoglalásról megemlékezve a helytelen 896-os évszámot emlegetik.
 |
| A magyar honfoglalást kiváltó támadások |
A honfoglalás népe az írott történelemben, a IX. században úgy jelent meg, mint hét törzs szövetségben egyesült önálló fejedelemsége. A hét törzs: Megyer, Tarján, Jenő, Nyék, Kürt-Gyarmat, Kér és Keszi elnevezését a bizánci császár krónikája jegyezte föl és az országban helynevek őrizték meg. Különbségek azonban a honfoglalási leletekben nem találhatók köztük. A vérségi kapcsolatok társadalmi, gazdasági, katonai szervezetekbe vezettek, majd működésüket mint területi egységek folytatták, végül elvesztették jelentőségüket.
A nép előtt álló legfőbb feladat, a veszélyeztetett biztonság és ezért új terület megszerzése tette szükségessé a vérszerződést, a fejedelemség megalkotását. Ennek az időpontja nem ismeretes, azonban jóval meg kellett előznie a honfoglalást, amit bizonyít a haderő kiváló megszervezése és a nép egysége a területváltás során.
A legfőbb politikai és katonai vezetést a fejedelem, a gyula a fejedelmi tanáccsal együtt végezte, melyben tanácsadói, a törzsek főnökei, a hadak nagyjai, a főtáltos, főlovász, főbíró, anyagi vezetők és tolmácsok vettek részt.
Évente háromszor tartottak országos gyűlést, „szer"-t, mint a hunok, január, május és októberben, a szabad harcosok részvételével, az októberi lovas- és harci szemlével volt egybekötve. Ebben hoztak döntést a legfontosabb kérdésekben. A honfoglalás után Pusztaszeren tartottak országgyűlést, szert.
Területük a Kárpátok vonalától keletre a Don, Donyec folyóig terjedt. Ettől délkeletre volt a Kazár kagán erős birodalma, mellyel háromszáz évi alávetett, vagy szövetségi viszonyban voltak. 820-ban az ottani belháború során különváltak, 830-ban egy kabar törzs csatlakozott a fejedelemséghez. Keletre a veszélyes besenyők tanyáztak, a Volga mögött. A honfoglalás legutóbbi leírása szerint 895-ben a besenyők váratlan támadása váltotta volna ki a Kárpátokon való átköltözést, vagyis a honfoglalás csak egy kényszerű menekülés lett volna. Ennek csak VII. Konstantin görög császár zavaros leírásaiban van nyoma. Leírása önvigasznak tekinthető Botondék hadjárata idején. Regino nyugati forrása is téves időbelileg. Se hazai, se más forrásban nyoma sincs. Értelme se lett volna, a magyarok átengedték nekik a területet, még a velük szövetségesnek állított bolgárok havasalföldi területét is elfoglalták. Jó viszonyban voltak, majd be is költöztek, s jó magyarok lettek.
Nyugaton bolgárokkal voltak határosak. Azok mögött volt Bizánc. Mindkét hatalom jelentős haderővel rendelkezett.
Keleti határaikat harcias lovasnomád népek nyugtalanították, s emiatt is nyugat felé irányult a figyelmük. Így bolgár szövetségben 811-ben a Balkán-félszigeten, 833-ban az Aldunánál kisebb harcokban vettek részt, 860-ban a Krím-félszigeten jártak.
Délen a Fekete-tenger volt a határ, északon a szláv törzsekkel kisebb járőrharcokat folytattak. Általában békében készültek föl.
A népesség lélekszámára adatunk nincs. A haderőről viszont egy arab forrás azt írja: „Főnökük húszezer lovassal vonul ki." Ebből a számból 100.000 családra, 500.000 fős összlétszámra következtetünk.
A 20.000 fő azonban nem lett volna elég se területük az Etelköz biztosítására, se a honfoglalás nagy kiterjedésű harcaira. Ez csak a fejedelmi haderő magját alkothatta, a törzsi hadakból álló erők egészíthették ki a teljes hadilétszámot.
A haderő kiszámításánál a félmilliót nyolc részre osztva, egy törzs formálisan 62.500 fő, 12.500 család. Ha két-három család egy-két harcost állít ki, az 4-5.000 fő, 4-5 lovasezred, az egész fejedelmi haderő 32-40.000 fő, 32-40 lovasezred, ami reális, ennyi lehetett a honfoglalók harci ereje.
A lovasnépeknél, ahol minden szabad férfi lovas és fegyveres volt, és a sok lovas pásztort is számításba véve, a haderő magas létszámra volt emelhető.
A honfoglalás sikeres harcai, majd a nyugati nagy győzelmes hadjáratok bizonyítják, hogy kiválóan kiképzett, fegyelmezett lovas harcosok voltak, tehetséges, kiváló katonai vezetőkkel. Sikereik titka pedig nagyszerű lovaik mellett, nem számbeli túlsúly, hanem fölényes lovas hadművészetük volt.
A harcosok lovas-, harc- és lőkiképzését a kora fiatal kortól a férfiavatásig állandóan tartották a szálláskörletekben. A lovas- és íj lövészverseny, ügyességi vetélkedő az ázsiai nomád népeknél még napjainkban is dívik. A lovas rajtaütési formák gyakorlatait törzsi kötelékben és országos lovas vadászversenyeken tökéletesítették, vezetőik jelei és parancsai szerint. (U. Kőhalmi Katalin: A szteppék nomádja lóháton, fegyverben c. műve kitűnő képet ad róluk!) Hunor és Magyar mondája bizonyít.
A haderők legfőbb alapja az emberanyag. A mai magyarok adataiból következtethetünk rájuk. Ebben döntő szerepe van az embertannak, ez határozza meg, hogy hová tartozunk. Mert a nyelvét, nemzetiségét, vallását, szokásait megváltoztathatja egy nép, a koponyáját, csontvázát soha! A mai népességben a törökös típusúak 50-58 %-ot tesznek ki, a finnugor formák 15.6-4,6 %-ban mutathatók ki, mint a honfoglalók leleteinél. (Nemeskéry, Lipták, Bartucz, Henkey.)
Ebből látszik, hogy Eurázsia számos olyan népe ötvöződik bennük, akik a kezdettől lótenyésztő, lovas kultúrát és harcmódot kialakító lovasnépekhez fajtabelileg is kapcsolódnak. Népi megjelenésük, külsejük, lovas mivoltuk, szokásaik teljesen azonosak a lovasnépekéihez, felszerelésük, fegyverzetük tárgyaival együtt.
Sajátos ősi szellemi és tárgyi műveltséggel rendelkeztek. Nyelvük szintén ősi, alig változó, komtervatív, ragozó (agglutináló) nyelv, mind a mai napig, számos nyelvvel rokonságban. Kiemelkedik saját rovásírásuk, ötfokú sajátos zenei anyanyelvük, népművészetük, táncaik, hitviláguk, művészi ötvös és kovács, vasfeldolgozó és fegyverkészítő mesterségük.
Ilyennek látták őket a korabeli elfogulatlan idegenek: „Férfiakban bővelkedő és független ez a nép ... a munkát és a fáradságot bátran elviseli, tűri az égető meleget és a fagyos hideget", „pompát és bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék ellenségeivel szemben", „Nem törekednek úgy az arany és az ezüst után, mint a többi halandó", „Szemrevaló és szép külsejű emberek..." Persze van ezek mellett számtalan olyan félelemből és gyűlöletből eredő, hallomásból vett, jelzőiben egymást túlszárnyalni akaró, túlzó, valótlan és képtelen vád, ami kézenfekvő, hogy nem igaz. Harcra kész, bátor lovas katonák voltak, messze emberségesebbek, mint a legtöbb kortársuk.
Legfontosabb fegyverük a hun mintájú összetett, visszacsapó íj volt, de rövidebb, 110 cm húrhosszúsággal. A faanyag rugalmasságát szarvas ínkötegekkel, szarulemezekkel fokozták, végeire és markolatára csontlemezeket ragasztottak. Rendkívül pontosan lőttek vele, „lövéseiket bajosan lehet elhárítani" - írták a krónikák. Közelharcfegyverük a kissé hajlított, a fokélen élesített szablya volt, meg kopja. Ezek nagymérvű egyöntetűsége központi műhelyek létét feltételezik. Két nyeregtalpra nedves szíjjal erősített, két kapa közt kifeszített ülésbőr, hasló-heveder, vaskengyel, szügyelő és farszíj alkotta pehely-könnyű, kiváló nyergeiket, bőrkantárra erősített csuklós csikózabla, karikájára erősített szár volt a ló irányításának az eszköze. Fokos, balta, nyíltartó tegez volt még szíjra, nyeregre erősítve. Étkezésre szárított húsport vittek magukkal zacskóban, főzve ették. Vaskohászatuk, kovácsmesterségük a kor legmagasabb színvonalán állt. Azabla, kengyelek, kard 1 kilogrammban számítva 20.000 lovasnál ez kidolgozott vasmennyiségben 20 tonnát jelentett és még hozzá a több más vasszükséglet, nyíl- és kopjahegyek, vasalások mutatják e valót.
Sikereik titka a keleti lovasnomád harcmódon alapuló, fejlett hadművészetük volt. Győzelmeiket harcászati fölényükkel vívták ki, nem számbeli túlsúllyal. Váratlan, gyors megjelenésükkel meglepték az ellenséget, eredményes nyíltámadásaikkal megbontották hadrendjét, ha elsőre nem sikerült, körülrajzották, előre, balra és hátra lőtt nyilaikkal előbb a lovakat és a kísérőket tették harcképtelenné, majd a többieket színlelt meneküléssel, visszavonulva, maguk után csalták a fő-erők kelepcéjébe, s ott együttes támadással, közelharcban megsemmisítették, végül a végsőkig üldözték. Főerőik ilyen támadásának 955-ig nem tudtak ellenállni nyugaton.
Haderejük fontos kelléke volt a ló. Keleti fajtájú, tarpán eredetű, szilárd szervezetű, szívós, igénytelen, nem túl magas (136-144 cm marmagasságú) kevésbé tetszetős, de kiváló harci tulajdonságú: gyors, mozgékony, nagy menetteljesítményekre képes lovakat tenyésztettek. A lóállomány nem volt egységes, ami a nagy, központi ménesek mellett egyes családok lótenyésztésére mutat. Lovaik menetteljesítménye páratlan! A fejedelmi hadjáratok során Európa legmagasabb hegyvonulatain, legnagyobb folyóin, folyamain számtalan alkalommal keltek át, különböző, közte nagy egységekkel, több ezer lóval, veszteségek nélkül. Kárpátok, Alpok, Appenninek, Pireneusok, Volga, Dnyeper, Visztula, Duna, Po, Rajna, Rhone, Thaya ... sok ezer kilométer oda-vissza, ellenséges népek közt. Ma gépkocsival is nehéz lenne ezeket az utakat megtenni!
A magyar fejedelemség a IX. század közepére félmilliós létszámra feltöltődve, gazdaságilag és szellemileg megerősödve, a közös összetartozás érzetében kifejlődve, a fejlett lovas hadművészettel jól felkészített ütőképes haderejével teljesen önálló politikába kezdett. Szükségessé tette ezt az Etelközi terület nehéz védhetősége mellett a veszélyes környezet, a fenyegető bolgár, kazár, mögöttük a bizánci erők közelsége és keletről főleg, az állandóan növekvő fegyveres fenyegetettség érzete a megállapodatlan nomád népek felől.
A fejedelmi vezetés tisztában volt a kárpát-medencei hun és avar birodalom pusztulásával, közvetlen híreket is kaphattak az oda, keletre menekült avar csoportoktól, tájékozódhattak a terület viszonyairól, sőt ösztönzést is kaphattak az oda való beavatkozásra. Ez kérés formájában is felmerülhetett az ottani rokon népektől. Ismerve az ellenfelek megmutatkozó szándékait, nem akartak hasonló sorsra jutni.
Önálló katonai támadásra azonban ennyi erős ellenfél között, a siker reményében nem vállalkozhattak egyedül, olyan kedvező helyzet kialakulására kellett várni, vagy olyat kialakítani, midőn az egyes hatalmak szembekerülnek egymással. Egyelőre nem volt rá kilátás.
Élénk kapcsolatteremtési tevékenységbe kezdtek és minden alkalmat felhasználtak arra, hogy mind jobban megismerjék és közelebb kerüljenek a Kárpátok védőlánca mögötti területhez.
A következő események diplomáciai és főleg katonai jellegűek. Európa helyzetét a X. század közepéig a szétbomlott nagykárolyi birodalom viszálykodása jellemezte. A hatalom megszerzéséért minden tartomány és királyság harcban állt egymással. A Kárpát-medencében Erdély és a Dél-Alföld bolgár, a Dunántúl német, északnyugat a Garamig morva kézen volt, középen avar népcsoportok éltek.
A Kárpátoknál megjelent magyarok harci erejükkel szövetségi kötelékben beavatkoztak a küzdelmekbe. 862-ben, morva vagy avar hívásra Karlmann frank részkirály mellett harcoltak a Duna völgyében, apja Német Lajos ellen, kisebb erőkkel. Ekkor ismerkedtek meg elő szőr a Kárpátok középső és nyugati részeivel, ez hadászati felderítésnek vehető.
Két évtized után, 881-ben (VIII. 28.) Karlmann fia, Arnulf ellen Bécsnél küzdöttek, kabarokkal együtt, morvákkal. (Salzburgi évkönyv.) Ekkor kibővítették felderítésüket. Egy évtized után már Arnulf oldalán vettek részt 892-ben a morvák ellen, igen sikeresen. Honfoglalási szándékukat bizonyítja megegyezésük Arnulffal, az elfoglalt területek megtartása feltételével.
894-ben Pannónia északi részén harcoltak Bánhidánál, szétverve a morvákat (Anonymus), vagy a morvák segítségében. Az előbbi valószínű, mivel Arnulffal jó viszonyban voltak, s Szvatopluk halála után indult meg a honfoglalás fő hadművelete, miután előzőleg a harcoló kabarokat a fejedelemség a Tisza völgyében maradásra rendelte, a vereckei benyomulás biztosítása céljából. Ugyanis Szvatopluk halálával a Frank-morva viszály nyugat felől kedvező lehetőséget adott a támadásra.
A másik és legfontosabb feltétel a főellenség, a bolgárok erejének megosztásával következett be. 894 őszén Niketász Klérosz szövetséget kötött Árpáddal, Álmossal, a Bizáncot veszélyesen megtámadó bolgár Simeon ellen.
Miután a sikert veszélyeztető ellenfelek lekötése, megosztása mindkét irányban bekövetkezett, ezzel nyílt lehetőség a honfoglalás hadműveleteinek a megkezdésére, a Kárpát-medence területének a birtokbavételére.
A honfoglalás tervszerű, előre megfontolt hadműveletekből állott. A katonai tervezés és végrehajtás teljes céltudatossága a hadműveletek összefüggő egyidejűségéből és azok sikeres befejezéséből jól látszik, minden írásbeli adat nélkül is.
A fejedelem hadvezéri elhatározása a Kárpát-medence elfoglalása volt. Hadászati terve pedig: a haderő negyedrészével megtámadja a bolgár északi területeket, a Duna vonalában kettévágja a havasalföldi részt, leköti és távol tartja Simeon főerőit az erdélyi hadszíntértől.
Ezzel egyidőben, a haderő feléből képezett zömmel behatol a Tisza völgyébe, a Duna-Tisza közére, onnan Erdélyt veszi birtokba, a keleti hágókon át támadó maradék erővel összhangban, majd a Dunától keletre eső többi területeket.
A 894/95-ös telet a hadi előkészületekre, a lakosság végleges átköltözésének előmunkálataira fordították. Ide tartozott a fegyverzet felhalmozása, élesítése, a tartalék élelem, lótáp gyűjtése, a felszerelés javítása, tartalék só- és vasanyag biztosítása, a szállító eszközök, nyergek rendbehozatala, stb. Számos más intézkedés mellett szabályozni kellett például azt, hogy a költözés kb. 4 hónapja alatt ne legyen túl sok szülés, az elvérzések veszélye miatt.
A honfoglalás hadműveletei 895 kora tavaszán megkezdődtek. A lekötő csoport két hadosztálya, Levente vezetésével, áthajózott a görög hajóhad segítségével a Dunán, megtámadta és három csatában megverte a bolgárokat, országukat elfoglalta, sok hadifoglyot ejtett, zsákmányolt.
Ezzel egyidőben Árpád főerői a Vereckei szoroson Munkácsig törtek előre, majd a Tisza mentén, Csongrádnál legyőzték a bolgárokat, sikeresen elfoglalták a Dunától keletre lévő részeket. Eközben azonban délen fordulat állott elő. Simeon titokban békét kötött Bizánccal, Leventéék háta mögött, s ottani főerőivel váratlanul megtámadta és válságos helyzetbe hozta a lekötő csoportot. Levente a súlyos veszteségek ellenére azonban mégis távol tartotta őket Erdélytől. Árpád fő-erői így Simeon beavatkozása nélkül tudták hadműveleteiket befejezni.
Az átköltöző, szállító csoportok a haderőt közvetlenül követve a folyók mentén északnyugat felé menetelve, állataikkal együtt veszteség nélkül bevonultak a Kárpátokon át az új hazába.
Minden alapot nélkülöznek azok a föltevések, hogy a bolgárokkal szövetségben besenyő támadás érte volna a magyar szállásokat és emiatt menekültek volna be a hegyek mögé, nagy veszteségekkel. Mert nemhogy veszteségeik lettek volna, hanem Arnulf német-római császár szövetségi megbízásából 899-ben 5000 lovast küldtek Itáliába, Berengár itáliai királyt hűbéri engedelmességre szorítandó és ott 899. IX. 24-én a Brentánál szétverték az engedetlenek háromszoros túlerejét és másfél évig ott maradtak. A császár halála után (XII. 8.) 900 kora őszén hazarendelve délről csatlakoztak Árpád északról jövő támadásához és együtt elfoglalták a Dunántúlt. Ezt az tette lehetővé, hogy Arnulf utóda, Gyermek Lajos felbontotta a szövetséget, a követeiket bebörtönözte, s így jogot nyertek a támadásra. Majd a morvákat hódoltatták 906-ban, az ellenük a frankokkal kötött szövetség miatt.
907-ben Gyermek Lajos hatalmas sereggel megtámadta őket és avar mintára el akarta pusztítani a magyarokat. Pozsonynál VI. 4-5-én azonban Árpád seregei mindkét parton megsemmisítették, hajóhadaikkal együtt az Enns folyóig üldözték őket, ott a maradék erőt is legyőzték és gyepű- (határ-) övezetüket idáig kiterjesztették. Ez volt a legnagyobb csata Európában a X. században! Nagyobb és jelentősebb, mint az augsburgi volt 955-ben.
Ezzel fejeződött be a 895-ben megkezdett magyar honfoglalás!
Az ősöktől örökölt magas lovas kultúra fejlett államszervező, vezető és tájékozódó képességben, fölényes lovas hadművészetben nyilvánult meg.
A honfoglalás teljes tervszerűséggel, előre elhatározott szándékkal indult és valósult meg, és azt semmilyen külső erő nem befolyásolta.
A sikeres honfoglalás tette lehetővé az ezer éve fennálló magyar, keresztény állam megalapítását, az európai politikába való számos építő beavatkozást, a földrész X. századi megszilárdulását, a kultúra és a civilizáció 1100 éves védelmezését.
Árpád fejedelem alakját és történelmi jelentőségét külön ki kell emelni. Ő volt nemcsak a korszak, hanem az egész magyar történelem egyik, talán a legnagyobb hadvezére és államfője. Mind politikai, mind katonai és szervezési téren egyetlen hadvezér se adott többet népének, mint Árpád.
Kimagasló érdemeit 1100 év magyar története hirdeti!
 |
|
|
|