|
|
|
A Tabi Kilátóban már számos írás jelent meg, amely Tab sok száz éves történetének egy-egy mozzanatát villantotta fel. A város történetének különösen izgalmas időszaka volt a 17. század vége és a 18. század. A történethez hozzátartozik az az időszak is, amikor a településnek valójában nem is volt „története". Kevesen tudják: e település egy ideig lakatlan volt.
A török magyarországi kiűzését követően (1686) három esztendőre volt szükség, hogy Baranya és Somogy megye területe végleg felszabaduljon a török hódoltság alól. További egy év kellett, hogy a Dél-Dunántúl is a keresztények kezére kerüljön. Ebben a térségben a lakosság jelentős része eltűnt egykori falujából. Biztonságosabb helyre menekültek a török elől, a többség az Alföldre húzódott. A török 1600-as évekbeli pusztítását fokozta a „rácdúlás". (a szerbek [rácok] a török szövetségesei voltak), s az 1 700-1703 közötti pestisjárvány. A pusztítás eredményeként a falvak többségében 1-6 ház állott, más falvak pedig teljesen elnéptelenedtek az 1600-as évek végére. Ez történt Tabbal is. Lakatlan pusztává vált. Pusztává, mint Somogy megye nagyobb része. A 17. század végi és a 18. század eleji telepítés, illetve az önkéntes betelepülés hasonlóképpen ment végbe, mint az ország más területein. A királyi rendeletek, a Helytartótanács utasításai segítették a letelepedést, különösen az adók enyhítésével.
A szlovák jobbágy- és zsellérnépesség letelepedése Somogyban részben földesúri telepítéssel, részben önkéntességgel (engedéllyel vagy anélkül) ment végbe.
A népmozgás különösen jól megfigyelhető Tabon. Az 1600-as évek második felében Tab és az akkor még falu Csaba népessége elpusztult, illetve elmenekült. Ezek a települések az 1695. évi összeírásban nem is szerepelnek. így aztán hitelesnek fogadható el a regnicolaris conscriptionak az a közlése, miszerint Tab 1712 óta települt újra. Szita László közlése szerint Tabon 1718-ban hat magyar családot írtak össze, akik valószínűleg a 17. században elmenekült magyarok
utódaiként jelentek meg újra. Úgynevezett kontinuus lakók, akik 1712-ben szállingóztak vissza a pusztává vált Tabra. Majthényi György és Mérey Zsigmond földesurak tudatosan törekedtek arra, hogy a több helyről ideérkező szlovák evangélikusok és a már itt lévő magyar jobbágycsaládok Tab egykor volt helyén új falut hozzanak létre. Szita László kutatásaiból ismerjük az 1717-19-ben betelepült szlovák családokat. A legrégibb szlovák jobbágyok Tabon: Georgius Kucsera, Jan Kolistar, Mathias Cinmar, Jan Zalezsak, (később Zalacsek), Jan Hugyecz, Georg Moravecz, Gregor Muskalecz. Stephanus Laika, Martinus Laika jobbágyok 1725-ben telepedtek le az akkor már jelentős szlovák lakossággal bíró faluba. Andreas Csernák 1717-ben a Fejér megyei Tordácsról, Martinus Czabula és Joannes Ozibalik a Nyitra megyei Csaporból érkezett Tabra. Ők az 1746. évi vallási vizsgálat szerint nem evangélikusok, hanem katolikusok. Mathias Csizmazia származási helye ismeretlen.
Az egy évtizede betelepült szlovákok jelentékeny gazdasági erővel is bírtak. Ők, illetve leszármazottaik a század végén is Tabon találhatók. Georgius Kucsera, Jan Tergela, Joan Jancsik, Mathias Csízmar, Georg Janosek, Michael Plehavi, Joseph Rusnyak, Michael Butka, Mathias Vampo és a Ceorg Mihalecz családok is a Felvidékről érkezett telepesek voltak. Az új telepesek sok birkával és több lóval rendelkeztek. Velük egy időben Tolnából érkezett magyar jobbágyok és zsellérek is megtelepedtek Tabon. A falu kovácsa, Kovács Mátyás, a Tolna megyei Tamásiból érkezett. A falu bírája, a szlovák-magyar jellegnek megfelelően a Nyitra megyéből bevándorolt Mathias Bachorecz volt.
Érdekes, hogy a korábban is teljesen magyar lakosú településekre 1720 és 1727 között egyetlen „idegen" sem érkezett. Ilyen települések voltak egyebek mellett: Büssü, Kazsok, Kapoly, Zala, Szil, Kér, Koppány, Nagyberény, Som, Ságvár, Ádánd, Igal, Ráksi stb.
Tab az 1 700-as évek első felében a Lengyel és a Plirej család tulajdona volt. Az adóösszeírás alátámasztja a falu 171 7. évi szlovák betelepülésének tényét. A családfők nevei, valamint a Felvidék megyéire, mint előző hazára utaló bejegyzések alapján a következő lakosokat ismerjük 1728-ból: a falu bírája Michael Pekny, a másik Paul Janosek, majd Georg Mihalecz. A telekkel bíró jobbágyok: Michel Pekar, Georg Tanics, Joan Frigula, Georg Kucshera, Mathias Drahota, Joseph Kusnak, Martin Bruhkarecz, Martinus Vonyo, Marcus Vonyo, Tomas Barkreczky és a magyar családfőnek tűnő Michael Vince. Az 1726-ban Tabon letelepített zsellérek ugyancsak szlovákok voltak: Thoma Mihalecz, Georg Pokornik.
A helység régi szőlőhegyét (Vinea antiqua) és az újonnan művelésbe vett területeket a Tolna megyei Kánya községből magyarok és néhány német bérelte. A szőlőhegyen huszonkét magyar család, valamint Poczner Henrik, Kholtal P., Jákob Prandner és Josepp Meyer béreltek szőlőt.
Az 1730-as évektől Tab viszonyai egyre rendezetlenebbek. Néhány család termése tönkrement, adózásra képtelenné váltak. Michael Tatárka, Martinus Grubaka és Georgius Adamecz beálltak rablónak a Bakonyba.
Schmidt János a Gerlingen város könyv- és levéltárában őrzött kétezer oldalas kézirata részletesen foglalkozik a szlovák, német és magyar lutheránus egyházközségek történetével a Délkelet-Dunántúlon, így a tabi lutheránusok történetével is. Szerencsénkre a nemzetiségi viszonyok bemutatásához Tabbal kapcsolatban hoz legtöbb adatot. Kiderül: Tab a 17. században (1600-as évek vége) még lakott hely, a szigligeti váruradalom tartozéka. Utána elpusztulhatott, mert az 1715. évi gazdasági összeírások úgy emlékeznek meg róla, mint amely település három év óta kezd benépesülni.
A települést engedélyező kontraktus, azaz „szállólevél" 1717-ben keletkezett. Ekkor Majhtényi György és Perényi Zsigmond, 1726-ban a Mérey és Lengyel család birtoka. 1767-ben Révay Sándorné, Nyitray Sándor özvegye, Jakabházi Saller István, Frantsits Pál, felsőbüki Nagy Benedek, Lengyel Imre, Baranyai Imre özvegye, báró Majthényi János, Gussits István, Spissich Sándor és Sulyovszky András osztozkodtak Tab különböző részein. Velics Katalin a tabi evangélikus egyházközség első papjának, Velics Péternek volt a leánya.
Tab korábbi időszakának vallási viszonyairól keveset tudunk, de úgy tűnik, a protestantizmusnak voltak hagyományai. A források 1718-ban református eklézsiát említenek. A katolikusok számára csak 1759-ben szerveztek plébániát.
A Majthényi-Perényi-féle telepítési szerződés megkötésére 1717-ben került sor. Tab és Csaba-pusztáikat kedvezményesen átengedték telepeseiknek, mert azok falut óhajtottak alapítani. A telepesek részére szabad vallásgyakorlatot biztosítottak, akik prédikátoraikat szabadon behozhatták és tarthatták. Az első lutheránus telepesek szlovákok voltak. Schmidt kéziratából tudjuk: az 1746. január 26-i egyházügyi vizsgálat alkalmával a tanúk szerint: „... a tabiaknak a megszállás óta mindig szabad vallásgyakorlatuk volt és saját lelki tanítójuk. Minden gyakorlatot ők végeztek, mígnem 1755-ben az andocsi barátok ezt meg nem akadályozták." Tab a 17. század folyamán 3 nemzetiségű
gyülekezet volt. Vadkerty György lelkész (1775-1 778) arról panaszkodott, hogy nem könnyű dolog Tabon három nyelven szolgálni. Az egyik legkiválóbb (országosan ismert) lelkész, Novak J. Jakab azért kerülhetett Tabra, mert kitűnően ismerte a magyar, a tót és a német nyelvet. Az adatok tanúsága szerint a három nemzetiség nagyjából egy időben telepedett meg Tabon, de az első telepesek 1712-ben szlovákok (tótok) voltak.
A németek szekunder (másodlagos) telepesként Tolna megyéből kerültek Tabra. A Győri Esperesség 1725-ben Joseph Schieglert is említi, aki valószínűleg a németek papja lehetett Tabon.
A tabi lelkészek és tanítók közül többnek is ismerjük a nevét. A török kor utáni tabi újratelepültek első papjai voltak: Joseph Schiegler és Velics Péter. Velics a Turóc megyei Lászlófalván született. Ő volt a tabi protestáns szlovák-magyar gyülekezet megalapítója 1718-19-ben. 1730-ig tevékenykedett Tabon, utána a magyar Szalántzi Mihály, majd Amaszta Imre szlovák leviták ténykedtek itt. Őket a szlovák származású Tomsányi György és Masnitzius János követte.
Jegyzetek: Szita László: Somogy megyei nemzetiségek településtörténete a XVIII-XIX. században. Kaposvár, 1993.
|
|
|