|
|
|
Tab és környékének az első megtelepülő emberét 18-17 ezer évvel ezelőtt találhatják meg a kutatók. Ismert a fonyódi Kopasz-hegy, valamint a még közelebbi, úgynevezett ságvári kőkorszaki, azaz a paleolit korszak embere. Nyomukban általában itt maradtak a silexek, a kőpengék, az úgynevezett pattintékok, amelyek jelzik, hogy az itt élt, úgynevezett keleti gravetti kultúra embere még nem ismerte a kő csiszolásának a technikáját. Ezek a vadászó csoportok - a sárvárihoz hasonló módon - kis méretű, kicsit földbe mélyített kunyhókat építettek, amelyeket agancsból, állati csontokból készült, vázra feszített állatbőrökkel fedtek be.
A jégkor végi klíma révén kialakult, csenevész fás és alacsony füves, növényi környezetben élő embercsoport ehető bogyókat, gyökereket gyűjtött és madártojást keresett, vadászattal, halászattal is foglalkozott.
Ez a Tab környéki őskőkori ember óriási területeket járhatott be élelemért. Közben előszeretettel vadászta a tarándszarvast, amelynek húsa élelmet, bőre ruhát, s a házhoz, háztartáshoz szükséges dolgokat adta, míg csontja tüzelőül szolgált.
Viszont innen is, de az egész Balaton-partról hiányzik az úgynevezett átmeneti kőkorszak, vagy mezolitikum (Kr. e. 8200-5500) emlékanyaga. Mi lehet ennek az oka? Talán az, amelyet több kutató feltételez, hogy a klíma ekkor erősen felmelegedett. A Balaton mai víztükre alatt két, illetőleg három tőzegréteg is kialakult. A meleg, csapadékszegény időjárás miatt több esetben csaknem kiszáradt a tó, és a legmélyebb részeken csillogó tavak körül hatalmas láprétek terültek el.
A jégkor végi klímaváltozás átalakította a növénytakaró képét és ezzel párhuzamosan változott az állatvilág is. A hidegkedvelő állatok, mint a rénszarvas is, északra húzódtak. A nagy nyájakra vadászó csoportok zöme az állatok nyomában szintén északra húzódott. Ezzel Európa újabb részei, az északi területek népesedtek be. Területünk egy időre szinte üres lett. A régi gravetti kultúra és a neolitikus, azaz a csiszolt kőkorszaki műveltség között nem találjuk az összeköttetést.
A késő őskori ember egyik típusa a cro-magnoni volt, a mai ember egyik korai formája. Egy magas termetű, széles, szögletes arcú embertípus élt itt is és Nyugat-Európában is a késői őskori időszakban. Az akkori népsűrűséget úgy kell elképzelnünk, hogy az egész Dunántúlon nem élt több, mint 2500 fő ember.
Ennek az átmeneti kőkor elenyésző népességének leletanyagai a somogyi Pamukról és Kaposhomokról kerültek szórványosan elő.
Az őskőkorinál nagyobb számban találtuk meg a következő időszaknak, az úgynevezett csiszolt kőkornak, a neolitikumnak az emlékanyagát. A legkorábbi neolitikus műveltség fejletten, készen, hirtelen és nagy népességgel jelenik meg területünkön. Ezt az alapvető változást egy új, délről érkező fejlett, magas kultúrájú népcsoport bejövetele okozta. A Kárpát-medencében ez az időszak Kr. e. 6000-től 3000-ig tartott. A Kárpát-medencébe Kr. e. 6000 táján a Balkán felől érkező népcsoportok hozták el a földművelés és az állattartás tudását. Az újkőkori ember földművelésében a búza (alakor, tönké, tönköly, törpebúza) volt az alapvető. Ismerték a rozsot, a csupasz és a toklászos árpát, a kölest és a lencsét is. Az újkőkor népének legfontosabb háziállata a juh és a kecske volt. Kőeszközeiket csiszolták és égetett agyagból különböző edényeket készítettek.
Ez a népesség a folyók, erek, tavak melletti, illetőleg az ezek és a mocsarak által körülvett magaslatokat kedvelték. Ebből következik, hogy a halászat is kiemelkedő tevékenységükhöz tartozott. Úgy tűnik, hogy a neolitikus forradalomnak is mondott időszak emberének különösen kedvelt és kiváló településhelye jött létre Tab vidékén is. Ezt bizonyítja az 1912 előtt talált neolitikus kőkapa, valamint a Hőjeghegy és a Téglagyár környékén előkerült csiszolt kőbalták, szakócák, illetőleg kerámiadarabok. Ilyen jellegű kőeszközöket találtak már 1981-ben özvegy Strasszer Józsefné pusztáján is. Gyurgyóka-pusztán pedig kőbalta került elő.
Kr. e. 5500 táján a Balaton vidékén az éghajlat felmelegedett és csapadékosabb lett. Ez kedvezett a földművelésnek, amelyet az előkerült őrlőkő, valamint a Balaton iszapjában talált gabona virágporszemek is bizonyítanak. A talaj-előkészítés a laza, homokos talajon aligha állhatott másból, mint a terület ággal történt kaparásából. A kézzel végzett szórva-vetés után a vetőmagot nehezékkel terhelt, maguk után húzott faágakkal némileg takarták. Ebből a vontatott faágból fejlődhetett ki a túróeke, amit a kötöttebb talajok művelésére használhattak. Kőkapákkal a vetés előtt a hantokat szét is verhették, de szerepet kapott a kapa a gyomok eltávolításánál is.
Az aratást sarlóval végezték. Az ívelt fába, vagy állati állkapocsba mélyített, éles kőpengékből kialakított sarlót már az átmeneti kőkor vadgabonát gyűjtő népei felfedezték.
A Tab környéki neolitikus ember - az égetéses földművelés révén nyert és sarlóval learatott - gabonáját bottal csépelte ki és kézi malomban őrölte meg. A kicsépelt, szórással, szeleléssel megtisztított szemtermést nagy, égetett agyagból készült hombárokban tárolták. Ezek a hombárok vagy a házakban álltak, vagy a ház közvetlen közelében földbe ásták őket. Ezek a házak kisméretű putritól kezdve a gerendából ácsolt, nagyméretű (akár 30x6 méteres) lakóházakból állhatták.
Amint azt a sok kerámialelet is bizonyítja, nagyon kedvelték a szabadkézzel formált egyszerű, gömbölyded edényeket, amelyek a „kobak és a lopótök" formákat utánozták. Nagyon szerették a durvafalú, vastag tárolóedényeket, valamint az ugyancsak vastag falú, durva házi kerámiát, amelyet pelyvával soványítottak.
Nagy számban maradtak meg az e korra jellemző finom, díszes edények, amelyeket vonal, meander díszekkel láttak el. Az új kultúra, a „Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrája" idején jelentősen bővült itt is a népesség száma. Az idetartozó emberek alacsony termetű, mediterrán típushoz tartoztak. Vagyis Kis-Azsia és Balkán túlnépesedett földműves telepeiről rendszeresen újabb földműves tömegek érkeztek a Dunántúlra. Ezekből tevődtek össze azok a csoportok, amelyek a Dél-Balaton vidékén, így Siófok, valamint Tab környékén megjelentek. A régészeti kutatás alapján „Tapolcai csoportnak" is hívott népesség telepei már elszakadtak a vizektől és a löszhátságok gerincén, peremén épültek fel. Ennél a népességnél már a földművelés és az állattenyésztés volt az alapvető. A vetésterület nagysága, s ennek megfelelően terméshozama az ökör igaereje révén megnövekedett. Ebben a korban már biztosan használták az ökrök által vont ekét.
Az új települési rend esetében az erdők közelsége a fát biztosította. A nagyobb telepeknek sok fára volt szükségük: épületfának, kará-mok, kerítések készítéséhez, szerszámfának, háztartási tüzelőnek és az edényégetéshez. A közeli erdőkben jól vadászhatták a nagyobb hústömeget adó őstulkot, szarvast, őzet és a vaddisznót. Az állattartáshoz nélkülözhetetlen volt az erdei falomb, a cserje, és könnyen találtak vad gyümölcsöket, gombákat.
Tab határában a Dunatéj dűlőben Draveczky Balázs az 1960-as években a „Lengyeli Kultúra" csoportjához tartozó leleteket, illetőleg településnyomokat talált. Ez már a következő, az úgynevezett rézkori időszakhoz tartozott. Kr. e. 3000 és 1900 közti időszakban kialakult hűvös, csapadékos klímában megnőtt a legelőterületek száma. Az állattenyésztés fejlődésének újabb szakaszára utalnak az ekkor felszínre kerülő agyag állatszobrocskák is. Ebben az időszakban tűnnek fel az első apró arany és réz tárgyak. A termésfém formában jelentkező aranyat és rezet hidegen, kovácsolással formálták ékszerekké. Ugyanakkor a kerámiákat, amelyeket homokkal soványított agyagból készítettek, már nem szabadtűzön, hanem kemencében égették ki.
Ezek a Tab környékén is megtelepült rézkori pásztorok már a juhot, kecskét, sertést és szarvasmarhát rideg vagy fél rideg körülmények között tenyésztették. A rézkori telepek hulladékanyagában sok a vadászott állat csontja, amely azt is jelenti, hogy a telepek lakói kímélték háziállataikat. Lényeges volt számukra a tejtermelés, az igaerő és a gyapjúhozam biztosítása. A nagyobb számú rézkori telepek között az ökrösszekerek révén létrejöttek az első természetes utak. Ekkortól számolhatunk egy-egy vidék úthálózatával, illetőleg kereskedelmi szempontból is fontos útcsomópontjaival.
A későrézkori népesség, az úgynevezett „Péceli Kultúra" népe is megtelepedett Tabon, elsősorban az említett Dunatéj dűlő tájékán. Sági Károly így ír a „Péceli Kultúra" itteni népességéről: „... a „Péceli Kultúrát" délről és nyugatról behúzódó népcsoportok, a helyiekkel keveredve, hozták létre." A kultúrában hangsúlyos volt a földművelés, de az állattenyésztés megtartotta elsőségét.
A Kr. e. III. évezred vége felé háborúk sora jellemzi a rézkor végének történetét. Dél-Oroszország felől több irányban terjeszkedő harcias pásztortörzsek elérték a Kárpátok láncolatát és többször eljutottak a Tisza vidékére is. Ez a magyarázata annak, hogy a „Péceli Kultúra" ottani telepei magasabb helyekre húzódtak fel és a telepeket néha erődítették is. A jövevények és a helyi pásztorok összecsapásából eleinte a helyi népesség került ki győztesen, a keletiek ekkor nem tudták itt megvetni a lábukat. Ugyanekkor a Kis-Ázsia felől előretörő népcsoportok megkezdték a Balkán meghódítását.
A Kr. e. II. évezred elején megváltozott a politikai helyzet. Az említett irányokból új népcsoportok vetették meg a lábukat a Kárpát-medencében és megtörték a földművelő, állattartó „Péceli Kultúra" népének uralmát. Kr. e. 1900 táján új fejlődési szakasz, a bronzkor kezdődött meg a mai Magyarország területén. Az új hódítók ismertették meg vidékünket a bronzművességgel."
1928-ban Tabon a Kir. Adóhivatal udvarának mélyítése alkalmával a föld színe alatt 2 méter mélyen egy 181 cm-es átmérőjű és 80 cm magas ép agyagurna került elő, benne állatcsont volt. Az agyagurna mellett csontváz feküdt. Az előkerült sír a bronzkor második periódusához tartozott.
1968-ban Draveczky Balázs régész közlése szerint a tabi ponyvaüzem területén talált bronzkori leleteket Angyal József tanár. Csabapusztán pedig Hampel József publikációjában (A bronzkor emlékei Magyarhonban II. k. 20 p.) későbronzkori kincslelet került a felszínre. Kőszegi Frigyes 1951-es írásában a leletet a későhalomsíros nép által elrejtett kincsnek tartja, amely a HA 1 periódushoz, inkább annak a végéhez sorolható.
Itt és a Balaton vidékén a bronzkor úgynevezett zóki műveltsége (Kr. e. 1900-1780) telepedett meg. Például az egykori balatoni öböl vagy más mocsaras területek vizén cölöpépítményekben laktak. Az itt lakó, állattenyésztéssel is foglalkozó népesség kihasználta a berki szigetek védett helyeit. A jelentős vadászat és halászat mellett állattartásukban a keskeny patájú szteppei ló, a szarvasmarha, juh, kecske és sertés tenyésztése is fontos volt számukra. Ennek a kultúrának az idejére tehető a szervezett nemzetségi társadalom kialakulása.
A bronz 3-10 % ónnal, vagy antimonnal ötvözött, 90-97 % rezet tartalmazó fém. A bronz kemény és merev fém, amely szerszám és fegyver készítésére kiválóan alkalmas. Öntési technikával sorozatgyártás vált lehetővé. Könnyen törött, de újra beolvasztható és felhasználható alapanyagként szolgált.
A háziasított ló átalakította a harcmodort, valamint megjelentek az első, lóvontatású harci szekerek. Az első zabiák szíjból készültek, csont zablapálcával.
A Kr. e. II. évezred első századait a nagy háborúk időszaka jellemzi. 1700 táján jelent meg az úgynevezett „kisapostagi kultúra". 1650 táján a középső bronzkor időszakában élt a Dunántúlon a „mészbetétes díszű edények kultúrájának" a népe. A több évszázados nyugalomban élő nép edényművességét általában a sötét színű edényeken jelentkező, bemélyített mintákban megtalálható mészbetét jellemezte. Ezt a díszítőelemet a porrá tört kagylóból készített masszával alakították ki. A kultúra népei egymástól elkülönülő csoportokban telepedtek meg. Egy-egy települési csoport egy-egy nemzetség szállásterülete lehetett. Jellemző volt, hogy a nagy urna-edény körül 10-1 5 kisebb edény is volt.
A középső bronzkor hűvös, csapadékos klímája idején a juh és a kecske tartása háttérbe szorult, de megnövekedett a sertéstenyésztés jelentősége. A szarvasmarha mellett nagyon gyakori a ló is. A korai bronzkor keskeny patájú sztyeppéi lovait már a „terült" patájú állatok váltották fel a helyi tenyésztés eredményeképpen. A ló tejét, húsát fogyasztották, bőre és csontja ipari nyersanyagul szolgált.
Ez a népesség is elégette a halottait és a hamvakat rejtő, lefedett urnával együtt több edényt is eltemettek, mellékletként.
Kr. e. 1300 és 1100 közti időben Nyugat- és Közép-Európa új nagyhatalmú népét a „halomsíros kultúra" alkotta. Ez a hódító népcsoport egy nagy birodalmat alakított ki hódításai révén a Pó vidékétől az Alpok térségében, és a Kárpát-medence nyugati és középső részében. Ebben a birodalomban alakult ki a késői bronzkor magas szintű kézműipara. Kr. e. 1100 táján ennek a kultúrának a korábbi területén jelent meg - a nagy sírszámú temetőiről elnevezett - „urnasí-ros kultúra" népe. Ebben a kultúrában magas fokra jutott már a társadalmi differenciálódás. Nagyobb népcsoportok: törzsek, nemzetségek vezetőit katonai kíséret vette körül. A bronzkor végére általánossá vált bronztárgyak: mezőgazdasági eszközök, fegyverek, valamint az ékszerek: láb- és kézkarikák, illetőleg láb- és karperecek használata és viselete. Ezeket, mint Tabon is, a veszély, a támadások miatt rejtették el. Ebben az időszakban jelennek meg az első vad tárgyak: kések, valamint a hozzájuk tartozó fenőkövek.
A bronzkor során alakult ki egy észak-déli irányú természetes út, amely hazánk nyugati szélét érintette. Ezen jutott el hozzánk és a Földközi-tenger vidékére az északi borostyán. A „borostyánkő út" mellett jelentős települések, később városok alakultak ki.
Kr. e. 750 táján keleti lovas népek, az úgynevezett preszkíták vették át az uralmat ezen a területen is. Itt találkoztak a Balkán felől terjeszkedő illír csoportokkal. Ez a korai vaskorként számon tartott időszak Kr. e. 350-ig, a kelta törzsek megjelenéséig tartott. Az írott forrásokban is szereplő szkíták a Fekete-tenger vidékéről jutottak el ide. Magas szintű kultúrát közvetítettek, mert közvetlen kapcsolatuk révén a görög gyarmatvárosokkal, művészi és luxustárgyakat is használtak. Ok terjesztették el a Kárpát-medencében a fazekaskorong ismeretét is.
A korai vaskor második felében az úgynevezett „hallstatti kultúrában" kezdett nagyobb mennyiségben elterjedni a vas használata. Igazán a Kr. e. IV. század elején megjelenő kelta törzsek hozták el annak a magas szintű ismeretét és felhasználását. Ebből az időszakból származó leleteket nem ismerünk Tab környékéről.
A késői vaskor, a kelták időszaka nagyon jelentős fejlődést hozott. Az úgynevezett La Téne Kultúrába sorolható edénytöredékek a Dunatély dűlőben kerültek elő. A földművelés eszközeként megjelent a vas ekepapucs, a vasból készült ásó, kapa, fűrész, fejsze, sarló és a kasza is. A legelők mellett a szénafelhasználással nagyarányú is-tállózó állattartás kezdődött. Megjelent a tengely körül forgó, vízszintesen őrlő kézi malom. A korszak küllős, vas szerelésű kocsija és a mai lovas kocsik között szerkezeti különbség szinte nincs. Nagyszerű fazekasáruk jöttek létre a lábbal hajtott korongon készült és a korongolt kerámiák révén.
A dunántúli kelta törzsek kereskedői a római Aquileiába szállították áruikat: rabszolgát, élő állatot és bőröket. A római áruk is eljutottak területünkre. Jelentős lett a kelta pénzverés, illetőleg a pénzgazdálkodás is.
Nem csoda, hogy Róma szemet vetett erre a területre is. A római csapatok Kr. e. 35-ben elfoglalták a Száva völgyét, majd Kr. e. 11-ben a Dunántúl területét is. A római győzelem után először a Dunántúlt és a mai Horvátország nyugati részét magában foglaló Ilyricum tartományt szervezték meg. Kr. u. 8-tól alakult meg Pannónia tartomány a mai Dunántúlból és a Dráva-Száva közéből. A területen élő, korábban szabad kelta törzseket közigazgatási egységekbe, civitasokba osztották be. Az I. század végén alakult meg a civitas Cotinorum, amely a Balatontól, a római Pelso tótól délre kereshető.
Nem véletlen, hogy Tab vidékét is fontos utak kötötték össze. Az egyik ilyen a későbbi Ságvár erőd felé vezető észak-déli út is.
Kiépültek a fontos utak közelében az úgynevezett római villagazdaságok is. Nem véletlen, hogy 1997 októberében Tab-Ugajon Németh Péter régész, a volt orosz laktanya közelében római villa nyomait rögzíthette.
1978-ban Megyeri Zoltán, Tab Nagyközségi Tanács dolgozója bejelentette, hogy a Videoton Ipartelepen vízvezetékárok nyitása közben egy nagyobb római temetőrészt semmisítettek meg. A körülbelül 150 méter hosszan húzott árokban négyméterenként találtak Ny-K-i tájolású, mellékletes sírokat. A csontvázakat felszedték, összedobálták. A leleteket: brosstűt, cserepeket és állatcsontokat a partoldalra tették, részben összetörték, illetőleg eltüntették. Az 1978. július 17-én általam folytatott helyszínelés során a felvonulási épület előtt két bronz fibula, valamint törött bronz tárgyak kíséretében feldúlt, másodlagosan odahelyezett csontok hevertek. Megállapíthattuk, hogy egy római kori temető sírmaradványait pusztították el az árokásás során. Hiába léptünk fel az ügyben, gyakorlatilag semmi sem történt!
A rómaiak a II. század végéig elégették halottaikat. A II. századtól kezdték el a csontvázas temetkezést, amely a IV. században már általános volt. A kelta őslakosság temetkezési szokásai, főképpen az I. században, még megőrződtek. Tartományunk bennszülöttei a rómaiaktól átvették a sírkőállítás szokását és a sírkövek felirata latinul készült.
 |
| 20. ÁBRA. TAB ÉS KÖRNYÉKÉNEK FONTOSABB RÓMAI ÉS KÖZÉPKORI ÚTVONALAI |
A rómaiak vezették be Pannónia területén a mészhabarcsba kötött kő- és tégla építkezést. Az épületek nagyméretű, lapos tetőcserepekkel fedettek. Ezek az úgynevezett peremes téglák, azaz a tegulák. Két sortegula peremének találkozását kúpcserepekkel, azaz imbrex-szel borították. A kúpcserepeket egymásra mészhabarccsal ragasztották fel, míg a peremes téglákat vas tetőszeggel rögzítették a gerendázathoz.
Tab vidékéről is előkerültek ezek a tegula és imbrex töredékek, további bizonyítékokat szolgáltatva a római időszak itteni intenzív meglétének.
Tab akkori területe a római időszakban, főképpen az I. században a Balaton déli partján végig futó út ún. ságvári leágazásához tartozott. Persze ezen az É-D-i irányuló útvonalon több leágazás is létezett, amelyek közelében az I. század második felének és a III. század első fele közötti időben több halomsír is előkerült.
A nyugodt római időszak a III. század közepének barbár betörései után megváltozott. Még a IV. századi fellendülés idején, a gyakori belső támadás veszélye miatt, építették át a közelben található ságvári jelentős római erődöt, amely a belső utánpótlási vonal védelmét is szolgálta.
A Kr. u. V. század elején a keletről nyugatra özönlő ún. barbár népek áradatát sem Róma, sem ez az erőd nem tudta már feltartóztatni. Lassan Tab vidéke is elnéptelenedett. Róma kivonta hadseregét és igazgatási rendszerét Pannóniából. Vidékünk jómódú népessége a biztonságosabb nyugati vagy déli tartományokban keresett menedéket. A romanizált lakosság bizonyos csoportjai, így az ókeresztény városi lakosság, köztük az iparosok, vagy a vidékünkön is élő földművesek, valamint a megmaradt bennszülött - kelta - népesség, helyben maradhattak.
Tab és környéke ezt követően hun, keleti gót, longobárd, majd avar fennhatóság alá került. Ezt igazolják a környékről előkerült régészeti leletek. Az úgynevezett népvándorláskor időszakának Tab környéki lelete 1881-ben özvegy Strasszer Józsefné pusztáján került elő. A Magyar Nemzeti Múzeumban lévő népvándorlás kori tőr hüvelyét borította ez a díszes aranypánt. Ugyancsak Tab mára már ismeretlen lelőhelyéről származik egy kengyelvas is.
Tab IX—XI. századi, valamint az Árpád- és a középkori vonatkozásairól már több tanulmányban is írtunk. Véleményünk szerint maga Tab az államszervezés nyomán Szent István telepítéseként jöhetett létre. Első királyunk az oldalán Koppány ellen harcoló német lovagok egyikének adományozhatta. Theobáld, azaz Tibold nevét kaphatta ez a korai német udvarhely, amelynek Szent Péter egyházáról a millennium tiszteletére megjelent „Szent István államszervezésének régészeti emlékei" című könyvünkben több helyen is írtunk. Vagyis a nyugati, azaz a Róma által végzett egyházi térítés fontos emléke lehetett ez a templom, valamint a titulusa. Vele szemben a környéken nagyon sok bizánci titulusú egyház utal a keleti, azaz a bizánci térítésre, amely vidékünkön 948 tájától nagyon erőteljesen folyhatott.
 |
| 21. ÁBRA. TAB KÖRNYÉKI BIZÁNCI TUTULUSÚ EGYHÁZAK |
Az Árpád- és a középkori Tab falu települése a mai római katolikus templom környékén állhatott. A régészeti kutatások sem az egyházat, sem a korai, valamint a középkori Tab falu maradványait még nem kutatták. A XVIII. század elején újjátelepült falu az 1700-as évek közepén - valószínűleg a régi helyén - épült fel. A források annyit szólnak, amelyre Kiss Lajos nyelvész utal tanulmányában, illetőleg fontos kötetében: „Tab helység Somogy megyében Siófoktól dél-nyugatra" (1320: Tob: Csánki 2: 649). Puszta szn.-ből keletkezett magyar névadással; vö. 1211: Thob szn. (PRT.10:513). Az alapjául szolgáló szn. talán a ném. Theobáld szn.-ből alakult m. Tobald (Tabald)
Tabód szn.-nek a rövidüléses becéző alakja. De 1. 1295/1315: Thobias szn. (Györffy 2: 530) is. (Csánki 2: 649; MVV. Somogy vm. 162; Pais: MNy. 9: 33, 30: 127; Virágh: MhnEr. 83.) - Vö. Tabdi, Tabód.
Tabdi „helység Bács-Kiskun megyében Kiskőröstől északra" (1488: Thabd: Csánki 3: 352). A m. R. Thab (1 266/1 273: Sztp. Krit-J. 2/1: 28) szn.-nek a kicsinyítő-becéző funkciójú -d képzős származékából keletkezett. (Csánki 3:352; Pais: 9:33; Hnt. 1973. 988). - Vö. Tab.
Tabód „1973-ban Bonyhádhoz csatolt település" (1332-7: Tabol, Tobold: Ortvay: EgyhFöldl. 1:257.) Puszta szn.-ből keletkezett magyar névadással; vö. 1111: Thebaldus (lat. végződésű alak) szn. (Fejérpataky: Kálmán kir.okl. 44.) Az alapjául szolgáló szn. a ném. Theobáld (Brechenmacher 1: 300) szn.-nek az átvétele. (Csánki 3: 453; Pais: MNy. 9: 32; Virágh: MHnEr. 83.) - Vö. Tab.
Ilyenformán elmondhatjuk, hogy Tab, Tabdi és Tabód neve a legnagyobb valószínűséggel a Thebaldus, vagyis a német Thobald, azaz Tibold személynévből származhat. Lehet-e köze a XI. század első felében a magyar történelemben jelentős szerepet játszó, Somogyban is birtokos Tibold nemzetséghez? Ennek kiderítéséhez meg kell vizsgálnunk Tab korai történelmét is. Hiszen a Csánki Dezső által közölt és többnyire közismert adatokból ez nem derül ki. Csánki szerint: „Már 1 320-ban említik a Szent Péter apostol tiszteletére épült egyház itteni birtokait. 1385-86-ban az Ugali család birtoka volt és Ugali Pál halála után Kővágóőrsi Kis György kezébe kerültek. 1411-ben Csapi András, neje Gutori Katalin révén kapta a királytól első férje, Kis György birtokait. 1435-ben Rozgonyi István nyerte adományul. 1536-ban Ewleweldy László, Fajszi Ferencz és Tharródy Demeter voltak a földesurai. Az 1578-74. évi török kincstári adólajstrom szerint 12 házból állott. 1 598-99-ben Nádasdy Ferencz birtokában találjuk. 1660-ban a szigligeti vár tartozékai között sorolják fel. A XVII. század második felében elpusztult és az 1715. évi összeírás szerint három év óta települ. 1726-ban a Lengyel és a Mérey, 1733-ban a Lengyel családok, 1 767-ben báró Révay Sándorné, Nyitray Sándor özvegye, Jakabházi Saller István, Vrancsics Pál, Felsőbükki Nagy Benedek, Lengyel Imre, Baronyay Imre özvegye, báró Maithényi János, Gussits Imre, Mérey István, Antal és Lajos, Spissich Sándor özvegye s Szulyovszky András és Gáspár voltak a földesurai.
A régi községhez tartoztak: Ugaj-, Csaba-, Csibehegy-, (azelőtt Kokas) és Gyurgyóka-puszták, Hölyeghegy és Öreghegy. Ugaj puszta a középkorban falu volt, mely 1326-ban Wgol, 1344-ben Vgaal, az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben Vgol alakban fordul elő. Az Ugali család ősi birtoka, mely a XIV. század végén, Ugali Pál halála után, Kővágóőrsi Kis Györgyé lett. 1411-ben Csapi András nyerte adományul Zsigmond királytól. 1425-ben két ily nevű helység volt egymás mellett. 1428-ban Rozgonyi Istvánná, szül. Szentgyörgyi Cecilia, kapott reá adományt. 1438-ban a Batthyányakat és a velük vérrokon Fajszi Ányosokat iktatják birtokába, s 1444-ben e két család megosztozik rajta. Az 1536. évi adólajstromban Felső-Ugal és Ugal helységek fordulnak elő. Az előbbinek Fajszi Ferencz, Korody Demeter, Regethei Gáspár és a Mérey családok voltak a földesurai. Ezután Tab sorsában osztozott. Csaba-puszta egy része 1184 óta a szentmártoni apátságé volt, de 1229-ben a székesfehérvári káptalannak is voltak itt birtokai. 1279-ben a királynéi szolgáimányosok itteni földjeit említik az oklevelek. Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzék szerint már ekkor plébániája is volt.
 |
| 22. ábra. Középkori mezővárosok Somogyban |
A hatalmas egyházi birtokok mellett kisebb nemzetségi földek, valamint a somogyi vár földjei, népei húzódtak (Megyer, Pösze). Körbehatárolták a király (Nyim) és a királyné uradalmait (Nagy)Berény, Gam (Gany), Csaba, Endréd.
 |
| 23. ÁBRA. TAB RÉGÉSZETI LELŐHELYEI |
Ezek, az elsősorban szőlőtermeléssel, borászattal foglalkozó népek, illetőleg uradalmak, a XIV. században a vidéken feltűnő helyi közép- és kisnemesek kezébe kerültek. Igy jött létre a XIV. század második felében - elsősorban királyi kegy révén - az Ugali család jelentős, közel tucatnyi faluból álló uradalma, amely Marostól egészen Tabig terjed. Vagy a középnemes Ugrón család Ádándtól Torvajig terjedő, legalább hét faluból álló birtokteste. (Ez a torvaji Ugron-birtok általában 1583-ig kisebb csökkenéssel megmaradt). Az Ugali család kihalása után (1390 táján!) 1392-1401 között Kővágóőrsi Kis György, a Batthyány család őse, s általában a Batthyányak és a Fajszi Ányosok - az Ugali birtokokból - szerzett jelentős, közel egy tucat faluból álló birtokot. (Ez a Batthyány-Fajszi Ányos uradalom egészen 1536-ig, kisebb-nagyobb változással fennállt!).
A XV. század elején - a Batthyányak és a rokonaik hűtlensége miatt - Zsigmond király az ország főurai, zászlósurai közé tartozó Rozgonyi Istvánt és feleségét teszi meg a régi Ugali-birtok uraivá! 1428 és 1443 között így szerepel a Rozgonyiak Szent László kegyúri monostora köré szervezett, tíz faluból álló jelentős uradalma. Ekkortájt (1407-től!) tűnik fel a Marczali család is a vidéken! 1407-től lesz birtokos Jutón (Siójut), majd 1448 táján Laki Thuz Miklós és később, 1495-től a Báthori család (Jut, Maros), valamint a XVI. század első felében Hédervári István a vidék főrangú birtokosa. Ezek mellett természetesen a két-három, vagy annál kisebb faluban birtokos közép- és kisnemesek is feltűntek vidékünkön. (Különösen 1536 táján!) így az Ispán, az Imrefy, a Korody, a Regethey, a Baronyay, Ellyevölgyi, Tharródy család.
Ebből a rövid tabi és Tab környéki birtoktörténetből világosan kiderül, hogy ennek a vidéknek Koppányhoz, illetőleg az őt leverő István királyhoz (Szent István), valamint a seregében harcoló német nemzetségek vezéreihez, így Tiboldhoz komoly és meghatározó kapcsolata van.
Tab és környékének honfoglalás koráról egyetlen adat, azaz régészeti lelet szól. 1950. június 1-jén Tab szülötte, Takáts Gyula akkori múzeumigazgató Ugajpusztán honfoglalás kori temető maradványait találta meg. Később egy kisebb szovjet-orosz laktanya települt a sírokra. A Bakay Kornél régész-múzeumigazgató, Hrotkó Zsuzsanna és Merész Emese által 1975-ben a területen folytatott helyszínelés már nem vizsgálhatta meg a sírleleteket.
Érdekes lehetne az 1989-ben a Bárdos Edith által a Latinka Sándor utca 8. számú ház környékén lévő csontvázmaradvány, amely egy ismeretlen, talán későközépkori temető sírjaihoz tartozhatott.
A Karádról Tabra vezető út baloldalán, közvetlenül a Zala községbe vezető bekötőút előtti két domb is régészeti lelőhely. Az őskori lelőhelyként is többször emlegetett Dunatély nevű dűlő előtt található a Csaba-tag vagy Csaba dűlő. 1961-ben Draveczky Balázs régész itt jelentős mennyiségű Árpád-kori edénytöredéket talált. A ma Tabhoz tartozó Csaba (ma puszta) egykor Árpád- és középkori falu volt. Egyházának papját, Jánost 1 333-1 334-ből és 1335-ből ismerjük. A pápai tizedjegyzék szerint 45 kisdénárt fizetett. Pontos történeti és régészeti meghatározása még hiányzik.
 |
| 24. ábra. Tab környéki várak |
1975. április 14-én Bakay Kornél régész, Hrotkó Zsuzsanna és Merész Emese régész-grafikusok helyszínelést folytattak a Tabról Bá-bonymegyerre vezető út északi oldalán. Az Ugaj-puszta házaitól északra vezető földúton (amely a betonúttói 2-300 m-re található) a Törökhagyás dűlő területén egy 50x100 méteres felületen középkori kerámiákat és embercsontokat találtak. A mai Tabhoz tartozó Ugaj (Ugaj puszta) Törökhagyás nevű területén az Árpád- és a középkorban kisebb falu állt. 1 333-ban templomának Péter nevű papját is említették, aki húsz dénárt fizetett pápai tized fejében. A pontos történeti és régészeti meghatározása még ugyancsak hiányzik. Csakúgy, mint Tab első templomáé, amely az Árpád-korban épült. Legkorábbi írott adata az az oklevél, amely 1320-ban említi a tabi Szent Péter apostol tiszteletére szentelt templom birtokait. A hozzátartozó község 1573-74-ben még 12 házból állt. A XVIII. század második felében már teljesen elpusztult. Az 1712-ben kezdődő újjátelepülés után még áll. 1756-ban - a régebbi templom anyagának felhasználásával - új egyházat emelnek. Az 1762-ben elkészült tabi egyház régészeti és műemléki kutatása döntheti el, hogy mi is maradt meg a régi templomból.
Tab város régi központjának, egyházának régészeti meghatározására alapvető történeti szükség van.
|
|
|